ROMEO JELLEMRAJZA

   Shakespeare korában, a reneszánszben - mikor a polgáság megerősödött, és szembeszállt a földesurakkal - felvirágzott a dráma, melynek feladata volt a bölcsességadás, a vallásos nevelés, a piloitkai vélemény kifejezése és a szórakoztatás. Shakespeare híres lírai szerelmi tragédiája, a Romeo és Júlia is egy komikus elemekkel megtűzdelt szomorú végzetdráma. A műnek főhőse két szerelmes, Romeo és Júlia, akik a középkor és a reneszánsz határán áldozták fel életüket szerelmükért.

   A mű egyik főszereplője, Romeo, rendkívül érdekes személyiség. Ő egy valódi, érzékeny lelkű költő, aki a mű elején még egy szerelemre vágyódó serdülő ifjú, ám a mű végén már kész felnőtt. A fiatalt az első utcai csetepaté után ismerjük meg, miután a két család ( ti. Capulet és Montague ) többi fiatalja már összecsaptak - komikus módon -, szolgáik vezetésével. Ekkor egy "álomkóros", talán nem is a földön járó, fiúval találkozhatunk. Megtudjuk Romeo titkát is: szerelmes egy Rozália nevezetű lányba, aki ezt nem viszonozza; ami érthető, hiszen a fiatal Montague nem vallotta meg érzelmeit az imádott hölgynek. Szerelme tehát csupán egy légies, megfoghatatlan érzés, epekedés; ami igazából boldogítja, hogy szerelmes. Ebben a jelenetben még megfigyelhetjük barátaival - Mercutioval és Benvolioval - való beszélgetését is: a két jóbarát segíteni akar neki, mellette lenni, és felejtésre biztatni; ő pedig makacsul ellenáll - valósággal menekül az őt barátságával és jószándékával "üldöző" Mercutio elől. A finomlelkű főhőst nem érdekli a családok viszálya sem; az első megjelenéséből úgy tűnik, mintha egyetlen karlegyintéssel intézné el az örök problémát, ami oly régóta fennáll, hogy már azt sem tudni, miért keletkezett. Ugyancsak ekkor, Romeo költőisége néha komikusnak hat, mialatt elbeszéli nagy szerelmi bánatát; ezek alapján egy "hebehurgya kiskölyöknek" bélyegezhetnénk meg.

   A báli jelenetekből láthatjuk, hogy Romeo igazi fiatal: lobbanékony, és Júliáért képes egy pillanat alatt elfeledni "régi" szerelmesét, Rozáliát. Míg az erkélyjelenetben érettségéről tesz tanúságot - egy új Romeót ismerhetünk meg. Júliához hasonlóan, ő is hamar túlteszi magát azon a meglepetésszerű híren, hogy szíve hölgye egy Capulet, tehát az ellenséges család sarja. A két szerelmes szonettekben beszél egymással, hiszen csupán a költészet, a vers, a zene képes kifejezni a kimonhatatlant, megragadni a megfoghatatlant - a szerelem boldogító érzését. Romeo felnőttségétakkor mutatja meg igazán, mikor egynapos ismeretség után megkéri Júlia kezét. Ez azt is bizonyítja, hogy ugyan a fiatal pár lázad a középkori érdekházassági szokások ellen, az isteni törvényeket tiszteletben tartják: szenvedélyük testi beteljesülése előtt még házasságra lépnek.

   Megtudjuk azt is, hogy hősünk nem szereti a harcot, inkább nyugodt marad, éstiszteletet tanúsít a béke érdekében. Eme tulajdonsága akkor kerül felszínre, mikor Tybalt, Júlia egy közeli rokona, a nyílt utcán provokálja: próbálja elmagyarázni a heves, indulatos fiúnak iránta érzett szeretetét; ám annak okát - a titkos esküvőt, melynek révén most már családtagok - rejtve hagyja Tybalt előtt. A szellemsziporkázó Mercutio viszont nem így tesz - ő nekiront ellenségének, és vívni kezdenek. Romeoban ott a jószándék: még látni sem bírja a csatát, így igyekszik szétválasztani a feleket - közéjük áll; takarva Mercutiot, aki ezért nem látja, hova szúr ellenfele. Romeo tehát mégis - akaratlanul ugyan - halált okoz, barátja halálát. Régi jó barátja elvesztése felett érzett bánata már bosszúra sarkallja a fiatalt, aminek Tybalt halála és saját száműzetése lesz az eredménye. Innéttől kezdve Shakespeare inkább Júlia vívódásaival foglalkozik, de valószínűleg a másik fiatal szerelmes is lelki válságban van; hiszen a száműzetéssel mindent elvesztett: otthonát, családját, barátait és kedvesét. Pontosabban mondva, csak ő érzi így, mivel Júlia - rövid kétkedés után - rádöbben, hogy érzései mitsem változtak.

   Már egyszer megállapítottuk, hogy Romeo felnőtté érett. Ám szerelmének halálhírét meghallva, elhamarkodottan cselekedett; ami nagy és erős szerelmük lángja kihunyásának hallatára, tudomásul nem is igazán véve azt, meg is érthető. Talán pont gyors öngyilkosságával okozta a tragédiát. Ha higgadtan cselekedett volna, várt volna, idővel kiderült volna Júlia "halálának" a titka.

   Ám a mű története szerint olyan súlyos az ellentét a középkori hagyományok és a reneszánsz értékrend, valamint a két család között, hogy a két szerelmesnek szükségszerűen el kellett buknia. Valószínűleg ezen ellentétek és Shakespeare szándéka, hogy kibékítse a két családot, ölte meg a fiatal, reneszánsz szellemiségű szerelmespárt. Azonban elképzelhető az is - és jogosan érezhetjük ezt -, hogy a szerző csupán megmenti, átmenti ezt a gigantikus szerelmet egy jobb, szebb, örök világba. Bizonyára ezért teszi, mert a két fiatal érzelmi kapcsolata öröknek tűnik, örök dolgok pedig a földön nincsenek.

   Összegezve: két főhős a dráma története szerintelkerülhette volna a tragédiát, de az olvasó és a szerző gondolatainak, érzéseinek alapján nem. Shakespeare ezzel az "örök" gondolattal és a két viszálykodó család kibékülésével kissé oldja a tragédiába fordult komédiát, de mi mégis megrendülünk a két - napok alatt gyermekből felnőtté érett - fiatal halálán, amikért főképp a véletleneket okolhatjuk.