Lev Tolsztoj : Ivan Iljics halála

A mű szerkezete:

   A kisregény szerkezete egy érdekes írói bravúr ékes példája: a történet a végéről kezdődik, pontosabban Ivan Iljics ravatalán veszi kezdetét a cselekmény ( tulajdonképpen a mesélés, hiszen a műnek nincs történése ).

   Ezután Tolsztoj "visszaemlékszik" hőse életének és karrierjének kezdetére: tipikus törekvő csinovnyik-családba született, ahol mindenki gépiesen dolgozik ( és aki megpróbálna kitörni ebből a hivatalmániából, az nem viszi semmire - így Ivan Iljics öccse ) - ő, középső fiúként, a két szélsőség közti arany középutat képviseli: jókedélyű, humoros, közvetlen, lelkiismeretes, munkakedvelő és felelősségteljes; ugyanakkor társasági életet él, barátok veszik körül.

   A mű jelen idejűnek ható cselekménye nem sokkal Ivan Iljics halála előtt kezdődik, az új házba való beköltözéssel: itt a berendezkedés során megsérül, mitől kezdve folyamatosan betegeskedik; és hosszú, gyötrelmes szenvedés után végül meghal - a mű halálos ágyánál végződik.

Ivan Iljics jellemrajza:

   Fiatalon, mint fentebb említettem, jókedélyű, barátságos és lelkiismeretes: mind munkájában, mind erkölcsiekben. Ha bűnt követett el, bántotta az eset; ám amint egyre feljebb jutott a hivatalnok-ranglétrán, kezdte felvenni felettesei életstílusát, szokásait - idomult hozzájuk. Ez egész életét meghatározta: megházasodott, mert helyeselték a fölötte állók ( de fontos, hogy szerette is választottját! ); nem gyötörte már bűtudat, hiszen a magasabb rangúak is elkövették mindazt, amit ő - nem voltak különbbek; házát úgy rendezte be, hogy a gazdagság látszatát keltse, ügyes praktikákat alkalmazott e célból - egyéninek hitte, de pont rendező elve miatt lett a lak tipikus.

   Később felesége egyre zsémbesebb lett, és egyre több volt köztük a konfliktus. Ezek elől Ivan Iljics a munkába ( ti. törvényszéki bíró volt ) és a baráti kártyajátékokba menekült. Élvezte munkáját, otthon is dolgozott, előre másnapra.

   Halála előtt nem sokkal már mindenkiben ellenséget látott, undorodott mindnekitől, mert közönyösek voltak iránta, sekit nem érdekelt, hogy ő haldoklik, senki sem törődött ezzel, el próbálták titkolni előle, hogy betegsége végzetes - úgy érezte, ezzel hazudnak neki, mégpedig kegyetlenül. Ő haldoklott. Rettegett a haláltól. És nem állt meg a világ. - Ez volt nagy bánata, másnak minden ment tovább, neki már vége volt.

Ivan Iljics lelki világa és viszonya a halálhoz:

   Nem hitte el, hogy ez vele is megtörténhet; ha valaki meghalt környezetében, mindenki más ezt mondta: "hiszen nem velem történt, minek búsuljak?" - És ez igaz is volt, ma is igaz, minden emberre .... Ivan Iljics ezért egy mindennapi, tipikus hős. Azt, hogy vele ilyen nem fordulhat elő arra alapozta, hogy ő jól élt, úgy ahogy kell: "kellemesen, könnyedén, illendően" ( ez volt életfilozófiája, mihez makacsul ragaszkodott ).

   Csak utolsó napjaiban döbbent rá, hogy legszebb emlékeit ( és ezen szép dolgokból a legtöbbet ) gyermekkorában találja; miből egyenes úton jön a következtetés: nem élt megfelelően, valahol elrontotta - amint erre rájött, egyszeriben megbarátkozott a halállal, már nem egy félelmetes idegen volt neki; csak a testi szenvedést nem bírta elviselni, lelkében már elnyerte a feloldozást. Az író így ír erről: "Ivan Iljics élete egyszerű, mindennapi és iszonyú volt".

Az elrontott élet:

   Érdekes elgondolkodni afelől, hogy vajon miért nem követte az egyetemről frissen kikerülve felállított életfilozófiáját. Akkoriban apjától kapott aranyórájára ezt vésette: "Respice finem." - ami annyit tesz, "Tartsd szem előtt a véget!". Tehát eleve felkészültnek kellett volna lennie a halálra, ám ő nem volt; pedig megvolt mindene: család, munka, ( szerényebb ) vagyon. De mégsem lehetett felkészülve, hisz életéből hiányzott egy nagyon fontos dolog: a szeretet - ebből kicsit kapott feleségétől még kapcsolatuk elején, gyermekeitől azok kiskorában; ám a gondok elől mindig elmenekült ( munka, kártya ), és így nem tudott szeretetteljes kapcsolatot kialakítani saját hozzátartozóival, így ők közönyösek maradtak iránta - ő pedig ezt utálattal viszonozta ( ez volt az oka annak, hogy szolgálója, Geraszim, közelebb tudott kerüni hozzá, mint saját rokonai ). Halálos ágyán azonban mindent megbánt, megsajnálta családját: fiát és feleségét. ( Fia egyébként mindig a távolból figyelte, sajnálta ( ez volt az, amire Ivan Iljics annyira vágyott hiába ) apját, csendben, szó nélkül, ott volt, de a háttérben maradt. )

   Ivan Iljics sokáig nem is hitte el, hogy halálos beteg. Sógora látogatása tette ezt nyilvánvalóvá, ő jegyezte meg, hogy Ivan Iljics már csak egy élő halott: szemének már semmi fénye.

   Illene még megfigyelnünk barátaival való viszonyát: mikor az újságban olvassák halálhírét, megdöbbennek ugyan rajta, 1-2 percig talán el is gondolkoznak a szörnyűségen; de eztán elmúlik minden bánatuk, hisz nem velük történt ez a tragédia. A temetés helyett is kártyáznak, egyedül Pjotr Ivanovics, Ivan Iljics legközelibb barátja, vesz részt a szertartáson.